„A színház játék.
A játékhoz sok munka kell,
de ha ez a munka a játék örömét adja,
nem is érezzük többé munkának.”
Kung Fu-Ce
Egyszer régen, már lassan 17 éve született meg a Hangyabanda. A név, amely pont az én apukám fejéből pattant ki,- s emlékét a csoport ezzel a névvel azóta is őrzi-, az osztályunk alkotta színjátszó csoportot jelölte. Kicsik voltunk, félénkek, de roppant lelkesek, akik Edit néni vezetésével odaadóan és nagy-nagy összetartással próbáltunk és gyakoroltunk hónapokon keresztül, majd megnyertünk Tatabányán egy országos fesztivált. Én is köztük voltam, ráadásul főszereplőként! Nagyon jó érzés volt, hogy sikert arattunk, és ettől az eseménytől kezdve egyre jobban belejöttünk a színjátszásba. Jöttek új darabok, új megmérettetések, új gyerekek, és mi Edit nénivel mindannyian nagyon élveztük a színészkedést.”- írta az 2007-ben érettségizett Szabó Zsófi.
Csodálatos volt a kezdet, véletlenszerűen indította el, majd tette tudatossá ezt a nagyszerű személyiségfejlesztő és közösségformáló munkát. 28 lelkes kisgyerek és legalább ennyi érdeklődő, segíteni akaró, velünk együtt lélegző szülő. Ha díszletre, jelmezre, buszra, fellépési lehetőségre volt szükségünk, vagy meglepetés, ajándék kellett volna a gyerekeknek, még ki sem mondtam,ők már elővarázsolták, megteremtették nekünk. Nélkülük a Hangyabanda nem jött volna létre. Egy csapat voltunk, ahol mindenkinek szinte hozzátartozott a napjaihoz a Banda.
„Péntek van. Komor az idő, de ez nem rontja el a 4. a kedvét. Bádogember és Dorka vicceket mesél, az Északi boszorkány, Ildi pöttöm és a két Totó barkochbázik. Ez a Hangyabanda, az összetartó, szeretetet sugárzó kis csapat.„
„Reggel, miközben gyermekeim uzsonnáját készítettem, egy dallamot dudorásztam, mely azután egész napra befészkelte magát az agyamba. Csak mikor már többen kérdőn néztek rám az irodában – jöttem rá, hogy a „gyáva oroszlán” szerepét dúdolom önkéntelenül, vissza-visszatérőn. S ekkor elgondolkodtam azon, hogy mit is jelentenek nekünk, „hangyabandás” szülőknek ezek a darabok, s a színjátszáshoz kapcsolódó sikerek, élmények…” (Hunyad Péterné)
Pályám leggazdagabb négy éve volt ez. Köszönöm ezt az akkori szülőknek és gyerekeknek, még gyakran ma is ebből merítek erőt a hétköznapokhoz. Aztán Peller Györgyi segítségével létrehoztuk az alapítványt, új gyerekek jöttek, de szerencsére a nagy öregek még sokáig visszajártak, s járnak ma is.”
Rengeteg fellépési lehetőségünk akadt, ami még inkább csapattá kovácsolt bennünket. Annak ellenére, hogy sokszor cserélődtek a tagok, mindig remek volt a hangulat próbákon és fellépéseken egyaránt. Nagyon sokat tanulhattunk egymástól, Edit nénitől és olykor a zsűritől is. Azt hiszem, nem véletlenül jártam 9 évig a Hangyabandába. De még a mai napig se tudtam elszakadni ettől a közösségtől. Akárcsak tavaly, idén is fogok táncot tanítani a hangyáknak.”
S mire lehet büszkébb az ember, mint, hogy a pici tanítványai felnőnek, és visszajönnek segíteni, mint Puskás Zsuzsi táncot, Cziráki Melcsi éneket tanítani.
17 év, több mint 3000 küzdelmes, olykor nevetésbe fulladó próbával eltelt óra, 40 színrevitt darab, 120-nál is több előadás a Vígszínház színpadától Horvátországig.
„Minden év decemberében előadtunk valamilyen karácsonyi műsort. Emlékszem, mikor a Vörösmarty téren, a szabadtéri színpadon játszottunk. Az angyalokon öt harisnya és felül legalább ennyi réteg ruha volt. A pásztorok jobban jártak, a kucsma és a bekecs melegített minket, de még így is jólesett utána a forró tea. (Bosánszky Ivett)
„Amikor a sok apró emberke a békéscsabai művelődési ház színháztermében álmosan bár, de izgatottan várta az eredményhirdetést, a szabadtéri fellépés után, mikor elmosott minket az eső, és utcáról, utcára járva hangosan hirdettük, hogy újra felléphetünk… amikor annyira jól sikerült egy véletlen, egy baki (az öreg pásztor lecsüccsenése a színpadon), hogy később szerves részévé vált a darabnak.” (Benkó Ági)
Aki közénk szeretett volna tartozni, befogadtuk, elsőstől tizedikesig mindazokat, akik időt és fáradtságotnem kímélve örömmel vettek részt ebben a munkában. A született tehetség ritka ajándék volt. Büszkék vagyunk elért eredményeinkre: ezüst és arany minősítéseinkre, fesztiváldíjainkra, Halász Judithoz fűződő barátságunkra, hogy részt vehettünk legutolsó három lemezének és a Csiribiri című filmjének elkészítésében, s, hogy 18 alkalommal felléphettünk vele a Vígszínházban.
Hálás szeretettel gondolunk Lázár Ervinre, aki személyesen megtisztelte a darabjaiból készült előadásunkat a Táncsics Mihály Művelődési Házban, s ott módunkban állt Halász Judittal együtt a Hangyabanda tiszteletbeli tagjává fogadnunk.
A Horvátországi Sisakban nemzetközi fesztiválon képviselhettük hazánkat, díjakat nyerünk a Tatabányán, Békéscsabán és a Vajdahunyadvárban – és még sorolhatnánk, de a látványos, olykor hangos sikereket, de nem ezek a lényegesek. Az igazi siker, amikor az osztály elé kiállni nem merő gyerek felmegy a színpadra, megszólal, majd egyre nagyobb szerepeket alakít sikerrel. Nagy eredmény az, hogy ezek a kicsik megtanulnak helyesen beszélni, természetességgel tudják használni a nem verbális kommunikáció eszközeit, mások élethelyzeteit élik és értik meg, érzelmileg azonosulnak velük. Az egész éves felkészülés komoly akaraterőt, kitartást igényel, amely fejlesztően hat személyiségükre. Csodálatos érzés, hogy így az egyéb területen kevésbé sikeres gyerekek is itt egy-egy kisebb szereppel ugyanolyan részeseivé válnak az előadásnak, ugyanúgy szól nekik is a taps, s ők is örömteli boldog pillanatokat szerezhetnek szüleiknek, hozzátartozóiknak, s az ismeretlen közönségnek. Egy-egy főszerep azt sugallja; képes vagyok ebben a legjobb lenni, megbíznak bennem, „számítanak rám”, és ez jegyekben is kimutathatóan hat tanulmányi teljesítményükre.
Ezek az eredmények azonban csak hosszú, kitartó munkával születnek meg, többnyire három- négy év után válnak a kívülálló számára is láthatóvá.
S miért érdemes mégis az esetleges kudarcokon is túllépve, a szabadidőnkben, amikor a többiek már otthon pihennek, gyakran péntek esténként már fáradtan szín „játszani”? A kincsért, ami bennünket összeköt. Mostani kishangyám, Drótos Andris fogalmazta meg, hogy „a mi legnagyobb kincsünk a szeretet.” S a szeretethez élmények, emlékek társulnak, hiszen minden egyes fellépés tartogat az izgalmon túl valami apró csodát, amit magunkkal vihetünk. „A táborok, ahol saját előadásainkat készítettük, mikor bátorságpróbán bizonyítottuk bátorságunkat, és igen, egyik legemlékezetesebb, mikor a kicsik avatásán könnyező szemmel be kellett látnunk, felnőttünk, és helyünket lassan átveszi egy fiatalabb nemzedék.”(B. Ági)
Sokan húztátok magatokra az elmúlt 17 év alatt a hangyabandás pólót, bízom benne, hogy néhány morzsát kaptatok, amit magatokkal tudtok vinni az útra.
Balla Edit